A magyar belpolitikai életben jelenleg megbecsültebbek a forgatókönyvírók és a színdarab rendezők, mint a jogtudósok — hatékonyabban szórakoztatják a választópolgárt. Viszont ha valóban jogállamban élnénk, a nagyérdemű állampolgár szavazatának is lennének jogállami korlátjai, csak erről kevesebbet beszélünk.
Kétharmad a magyar országgyűlésben — évtizedek óta ilyen szintre van zsugorítva a nagyobb becsre méltó alkotmányozó hatalom formulája. Ráadásul választási rendszerünk (véleményem szerint helyesen) nagymértékben elősegíti annak megszerzését. Mi képezhet korlátot egy efféle alkotmányozó hatalommal szemben?
1. Mondhatnánk azt, hogy a jogállami eszméből levezethető alapelvek (jogbiztonság, visszaható hatályú jogalkotás tilalma, szerzett jogok védelme, törvény előtti egyenlőség, ártatlanság vélelme stb.) megfelelő korlátot biztosítanak, hiszen az Alaptörvény, az Unió elsődleges jogforrásai és a körülvevő nemzetközi szervezetek garantálják ezen elvek meglétét. De látjuk, hogy nem, hiszen például a Sulyok Tamás mandátumával az Alkotmánybíróság, az Unió bírósága és az Európa Tanács sem foglakozott. Elvben léteznek korlátok, a gyakorlatban úgy tűnik nem és ez egy olyan veszélyesebb politikai korszak előtt nyitnak utat, amelyet Trump, Putyin és a BRICKS számos vezető politikusa nem felejt el megemlíteni a világrend változása kapcsán.
2. Véleményem szerint mégis van azért egy utolsó remény, amelyet kikukázhatunk a jogállamról szóló tanokból. Magyarországon a mindenkori alkotmányozó többséggel szembeni egyetlen ellensúlyt a korábbi alkotmányozó többségnek a ciklusokon átnyúló döntése jelentheti. Mit jelent? Azt, hogy a választópolgár szavazatának is van jogállami korlátja. Valamint azt, hogy egy korábbi országgyűlés alkotmányozó hatalma pontosan egyenlő a jelenlegi és jövőbeli alkotmányozó hatalmakkal. Így amikor például köztársasági elnökök, alkotmánybírók és országgyűlési képviselők folyó mandátumainak (szerzett jogait) korlátozását rendelik el visszmenőleges hatállyal (de ugyan a nép többségének támogatásával), a nép akarata sajnálatos módon mégis korlátozásra szorulna a jogállamiság jegyében. Ha pedig egy politikai kampány ezen ígéretekre és a jogállamiság helyreállítására épül fel, ott súlyos ellentmondások találhatóak.
Jogos ellenvetés lehet, hogy az imént felsorolt gondolatmenet mitől jelentene biztosabb korlátot, mint az első pontban említett bármely jogállami kritérium? A következőképpen oldanám fel az ellentétet. Példaként a visszaható hatályú jogalkotás tilalmával szemben a kétharmados többség azt mondhatja: rendelkezünk a szükséges alkotmányos felhatalmazással, ezért megváltoztatjuk a szabályt. Ezzel a jogállami oldalt szembeállítja a demokratikus felhatalmazással és így legalább a jogállamiság és a demokrácia között döntünk.
Érvem viszont éppen ezt a demokratikus felhatalmazást fordítja szembe önmagával. Ha ugyanis a 2026-os parlament arra hivatkozik, hogy a választópolgárok felhatalmazása alapján jogosult a korábbi ciklusban létrejött közjogi megbízatások idő előtti megszüntetésére, akkor meg kell magyaráznia, miért élvez elsőbbséget a 2026-os választópolgári akarat a 2022-es választópolgári akarattal szemben. Hiszen mindkettő ugyanabból a demokratikus népszuverenitásból származik. Így nem külső korlátot állítunk a népszuverenitással szemben, hanem annak belső következetességét kérjük számon. A mindenkori demokratikus többség felhatalmazása tehát nem azért korlátozott, mert egy korábbi többség akarata magasabb rendű volna, hanem mert saját legitimációjának elismerése szükségképpen megköveteli az azonos forrásból eredő korábbi legitimáció alkotmányos joghatásainak elismerését is. Ez gondolatmenetem szerint a lényegi különbség.
De lege ferenda érdemes volna megvizsgálni, hogy a magyar alkotmányos berendezkedésben indokolt-e továbbra is egyetlen parlamenti ciklus kétharmados többségére bízni az alkotmányos játékszabályok meghatározását. Különösen annak fényében, hogy a népszuverenitás nem négyévenként újrakeletkező, hanem időben folytonos legitimációs alap. A választópolgárok többsége a közhatalom gyakorlóit adja, nem pedig a politikai közösség alkotmányos önazonosságát. Ha pedig minden újabb kétharmad saját felhatalmazásából vezetheti le elődei közjogi döntéseinek korlátlan felülírását, úgy végső soron nem az alkotmány szab határt a parlamenti többségnek, hanem a parlamenti többség az alkotmánynak. Az viszont nem jogállami.