Deák Ferencet a magyar politikai emlékezet „a haza bölcseként” őrizte meg. A megnevezés találó, de kissé félrevezető is: könnyen egy komor, megközelíthetetlen államférfi képét idézi fel. A kortársak visszaemlékezéseiből egészen más Deák rajzolódik ki. Kivételes jogászi műveltsége és politikai tekintélye sajátos, száraz humorral párosult. Aligha véletlen, hogy a XIX. századi magyar politikusok közül talán hozzá kapcsolódik a legtöbb anekdota.
Igaz, ezek hitelességével már maga Deák is óvatosságra intett. Amikor egyszer szóba került, mennyi történetet tulajdonítanak neki, megjegyezte:
– Sok anekdotát tulajdonítanak nekem, csakhogy úgy vagyok velük, mint a budai keserűvízzel, amit Deák Ferenc-víznek hívnak: se nem enyim, se nem élek vele.
Ennél megfelelőbb bevezetést aligha lehetne találni a Deák-anekdotákhoz.
A reformkortól 1848-ig
Deák politikai pályája az 1830-as években emelkedett országos jelentőségűvé. A reformellenzék egyik vezetőjeként jogászi gondolkodásának középpontjában nem egyszerűen új törvények követelése, hanem a törvényesség gyakorlati érvényesülése állt. Kossuth Lajos 1841-ben, amikor a vármegyéknek a törvények végrehajtása körüli hanyagságát ostorozta, Deák egyik megjegyzésével nyomatékosította mondandóját:
„Deák Ferenctől hallottuk, hogy mi nálunk Magyarországon a törvény iránt élénkebb részvét csak addig mutatkozik, míg vitatás alatt van; ha egyszer meghoztuk, elteszzük szunnyadni számos elszenderült társa közé, és új törvényt sürgetünk.”
Deák 1848-ban az első felelős magyar kormány igazságügy-minisztere lett. A szabadságharc bukása azonban az áprilisi törvényekre épülő alkotmányos rendszer végét is jelentette. Az ezt követő önkényuralom idején Deák nem vállalt hivatalt, és nem ismerte el véglegesnek az alkotmányosság félretételével kialakított közjogi helyzetet.
A korszakhoz kapcsolódik a magyar politikai ellenállás természetéről szóló egyik legismertebb története. A provizórium idején egy osztrák állítólag magabiztosan közölte vele:
– Puhára főzzük a magyart!
Deák válasza rövid volt:
– Tudja meg az úr, hogy a magyar ember természete olyan, mint a főtt tojásé: mentül tovább fő, annál keményebb lesz.
Az önkényuralom éveiben Deák hosszú időt töltött kehidai birtokán, később pedig Pesten, az Angol Királynő szállóban lakott. Politikai visszavonultsága azonban nem jelentett szellemi visszavonulást. Legendás memóriájáról külön történet maradt fenn. Kehidán egyszer nagy társaság vitatkozott azon, hogyan vélekedett Adolphe Thiers a forradalomról és az alkotmányról. Deák eközben nyugodtan beszélgetett az unokahúgával. Egy idő után mégis közbeszólt:
– Meg akarjátok tudni, vagy csak veszekedni akartok?
Miután kiderült, hogy valóban meg akarják tudni, elküldte egyiküket a könyvtárába.
– A harmadik polcon, balról a hetedik könyvet, sárga kötésben vedd ki.
Majd hozzátette:
– A 128. oldalon a harmadik kikezdés.
A keresett gondolat valóban ott volt. Deák pedig, mintha semmi különös nem történt volna, folytatta a beszélgetést.
A félregombolt mellénytől a kiegyezésig
Az 1860-as évekre világossá vált, hogy a Habsburg Monarchia és Magyarország közötti viszonyt előbb-utóbb rendezni kell. Deák álláspontjának alapja az alkotmányos jogfolytonosság volt: nem új magyar alkotmányt kívánt az uralkodótól, hanem a törvényesen létrejött magyar alkotmányos állapot helyreállításából indult ki.
Ehhez kapcsolódik talán legismertebb közjogi hasonlata. Amikor osztrák részről azt vetették fel, hogy valamit tenni kell Magyarország kibékítése érdekében, de mindent mégsem lehet elölről kezdeni, Deák állítólag így felelt:
– Pedig ha az ember begombolja a mellényét és észreveszi, hogy egy lyukat kihagyott, nincs más mód, mint kigombolni az egészet és újrakezdeni.
A válasz keményen érkezett:
– Akkor majd lemetszük a gombokat.
Deák azonban nem maradt adós:
– Úgy a mellény sosem lesz begombolva.
Kevés szemléletesebb magyarázat született az alkotmányos jogfolytonosságra.
A kompromisszum végül 1867-ben született meg. Magyarországnak ismét saját országgyűlése és felelős kormánya lett, miközben a külügy, a hadügy és az ezek finanszírozására szolgáló pénzügy meghatározott része közös ügy maradt. A rendszer közjogi bonyolultsága már az előkészítés során komoly vitákat okozott.
A hatvanhetes bizottságban Nyáry Pál egy alkalommal azt kérdezte Deáktól, hogy tulajdonképpen ki fogja kinevezni a közös minisztereket. Az osztrák császár ezt nem teheti, mert akkor a magyar király szuverén jogába avatkozna; a magyar király pedig nem teheti, mert akkor az osztrák császár fejedelmi jogát sértené.
A hallgatóság kíváncsian várta, miként oldja fel Deák a dilemmát.
– Én azt hiszem, hogy őfelsége a magyar király és őfelsége az osztrák császár majd csak meg fognak egyezni maguk közt. Én a dolognak más megfejtését nem tudom.
Ferenc Józsefnek tehát végül Ferenc Józseffel kellett megegyeznie.
A kiegyezés magyar részről természetesen nem kizárólag Deák műve volt. Mellette különösen Andrássy Gyula játszott meghatározó szerepet, aki 1867 februárjában Magyarország miniszterelnöke lett. A két politikus személyisége jelentősen különbözött, és ezt Deák maga is pontosan tudta. Kandó Kálmánnak ezért állítólag különleges feladatot adott: a közöttük közvetített üzeneteket előbb gondosan „dolgozza át”.
Ha Deák dühében azt találná üzenni:
– Mondd meg Andrássynak, hogy abból semmi se lesz, vagy elsöpröm, mint egy pelyhet az egész kormányt!
Kandó ezt már úgy adja elő Andrássynak:
– Tiszteltet az öregúr, említette előtte akciódat, helyesli is, de úgy vettem ki, hogy még némi aggályai vannak.
Ha pedig Andrássy fakadna ki:
– Mit okvetlenkedik megint az a vén salabakter, ezt nem tűröm tovább!
Deák másnap már ezt hallja:
– Tiszteletét küldi Andrássy, szeretné ugyan keresztülvinni azt a dolgot, de ellenvetésed van, akaratodnak magát aláveti.
Így lett Kandóból a két államférfi sajátos házi diplomáciai szolgálata.
A kiegyezés után
Az Andrássy-kormány kinevezése és Ferenc József 1867. június 8-i megkoronázása után Deák politikai tekintélye csúcsán állt. Hivatalt azonban nem vállalt, és még kitüntetést sem kívánt elfogadni. Amikor Andrássy arra kérte, legalább az uralkodót ne sértse meg azzal, hogy semmit nem fogad el tőle, Deák rövid gondolkodás után válaszolt:
– A természet rendje szerint őfelsége tovább él, mint én. Azt kívánom tehát, hogy mikor meghalok elmondhassa: Deák Ferenc becsületes ember volt.
A kiegyezést követő évek egyik szimbolikus pillanata az újjászervezett magyar honvédséghez kötődött. Még 1854-ben, az önkényuralom idején Dörner János volt huszárszázados azt mondta az ország jövője miatt csüggedt Deáknak:
– Fogadni mernék, bátyám, hogy lát még engem elvonulni ablaka alatt honvéd századom élén.
Deák szerint talán elment az esze, de azért hozzátette:
– Adja Isten, hogy igazad legyen, s ha az lesz, meg is vendégelem a századot.
1868-ban Dörner százada valóban elvonult az Angol Királynő szálló előtt. A huszárok felnéztek az erkélyre, ahol ott állt Deák. Másnap pedig – ahogy évekkel korábban megígérte – megvendégelte a századot.
A jogász Deák eközben a sajtószabályozás kérdését is lényegesen egyszerűbben látta annál, mint ahogyan azt a törvényhozás rendszerint kezelte. Bizalmas körben gyakran mondogatta:
– Ha tőlem függene, a sajtótörvénynek csak ez az egy paragrafusa lenne: hazudni nem szabad!
A kodifikáció alighanem gyorsabban haladt volna, bár a jogalkalmazóknak bizonyára akadt volna néhány kérdésük.
Deák tekintélye ekkorra már akkora volt, hogy egyszer egy vidéki úr egy vaskos kéziratot vitt hozzá, és arra kérte, segítsen megjelentetni. A cikk címe meglehetősen baljóslatúan hangzott: „Kárhoztatás Deák Ferenc ellen.”
Deák felbontotta és hangosan olvasni kezdte. A szerző azonban nem támadta: hosszasan dicsérte fényes elméjét, nemes életét és bölcs politikáját. Mindössze egyetlen dolgot talált kárhoztatandónak: hogy Deák nem nősült meg, így nem nevelt magához hasonló fiúkat a hazának.
Deák elgondolkodott:
– Ha elgondolkodom, milyen vén, ráncos arcú feleségem volna mostan, majdnem kibékülök fiatalkori mulasztásommal, hogy nem nősültem meg.
Öniróniája mellett barátai sem mindig úszták meg. 1874-ben a takarékosságáról ismert Zsedényi Ede frakkban kereste fel. Deák meglátta, és örömmel mondta:
– Valóban jól esik ilyen régi ismerőssel annyi idő után újra találkozni.
Zsedényi meghatódva válaszolt:
– Bizony, Feri bácsi, mi már jó régi ismerősök vagyunk.
Deák helyesbített:
– Nem rólad van ám szó, hanem erről a frakkról, amelyet először harminc évvel ezelőtt mutattál be az udvarnál.
Deák Ferenc 1876. január 28-án halt meg. Pályája végigkísérte a magyar alkotmányosság egyik legmozgalmasabb korszakát: a reformkort, 1848-at, az önkényuralmat, az alkotmányos jogfolytonosságért folytatott küzdelmet és végül a kiegyezést.
Ha rosszul gomboltuk be a mellényt, kezdjük újra. Ha puhára akarják főzni a magyart, jusson eszünkbe a tojás. Ha pedig az osztrák császár nem tud megegyezni a magyar királlyal, Ferenc Józsefnek ideje leülnie tárgyalni Ferenc Józseffel. Rengeteget tanulhatunk a haza bölcsétől, nem csak közjogi értelemben.
Forrás:
ANKA László, SCHWARCZWÖLDER ÁDÁM: Törvény és szabadság. Válogatás Deák Ferenc beszédeiből, írásaiból és adomáiból. Igazságügyi Minisztérium – Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó. Budapest, 2023.