Die Doppelmonarchie – Az Osztrák-Magyar Monarchia közjogi viszonyairól

•

Duna menti Monarchia – milyen gyönyörű kifejezés! Elfeledtük a Habsburgokkal való államkapcsolatunkat, pedig közjogilag az Európai Unió elődje látható benne. Túl sok Máthé Gábort olvastam.

„Mi Közép-Európa?” – tette fel a kérdést Máthé Gábor jogtörténész professzor a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen tartott magyar állam- és jogtörténet előadásán. A hallgatóság akkor aligha tudott volna erre igazán pontos választ adni. Talán még kevésbé sejtettük, hogy e látszólag egyszerű földrajzi kérdés mögött milyen összetett állam- és közjogtörténeti probléma húzódik meg és hogy a Habsburg Monarchia, majd az Osztrák–Magyar Monarchia fejlődéséből milyen messzire vezető következtetések vonhatók le a szuverenitásról, a föderalizmusról, a politikai nemzetről és általában Közép-Európa államszervezeti sajátosságairól. Nehéz hangvételű közjogászkodás következik.

Tartományi hatáskörök birodalmi hatáskörökké emelése 

„Sajátos volt a magyar felvilágosodás, mely egyik kezében Montesquieu-t és Rousseau-t, a másik kezében a Tripartitumot tartotta”1 – így Eckhart Ferenc, aki remekül példázza a magyar közjog helyzetét abban a korban, amikor az 1848-as forradalom és az azt követő abszolutizmus után Deák Ferenc, történeti alkotmányos eszméink alapján álló kiegyezési zsenialitásával2, létrehozta azt a dualista közjogi konstrukciót, amely a történeti magyar államiság megőrzését a birodalmi együttélés követelményeivel egyeztette össze, s amelynek keretei között az Osztrák–Magyar Monarchia – minden belső ellentmondása mellett – korának egyik figyelemre méltó alkotmányos, a Rechtsstaat3 korabeli eszméjéhez közelítő államalakulatává válhatott.

A két entitás együttélésének alapja: az 1723. évi Pragmatica Sanctio, valamint az 1790. évi X. törvény4. Előbbi a Habsburg-tartományok és a Magyar Királyság feloszthatatlan és elválaszthatatlan együttbirtoklását – indivisibiliter ac inseparabiliter –, utóbbi pedig Magyarország önálló államiságát és saját törvényei szerinti kormányzását rögzítette. E kettősség szolgált Deák megalapozott érvelésében a kiegyezés történeti-jogi alapjául. Tézise, hogy Magyarország nem függetlenséget kíván a Habsburg-háztól, hanem azon jogok biztosítását, amelyet az uralkodók a fenti törvényekben elismertek5. Ebből következik, hogy a Magyar Királyság évszázados, Ferdinánd 1527. évi koronázása óta tartó közjogi kapcsolata nem a ciszlajtániai örökös tartományokkal, hanem a Habsburg-uralkodóházzal köttetetett6. A Monarchia létrejötte után tanulságos Máthé értékelése, mi szerint „a császár a kiegyezéssel a magyar tartományi hatalom hatásköreit, birodalmi hatalommá emelte”7. Az eredmény – Ausztria-Magyarország dualizmusa, Közép-Európa nagyhatalmának születése.

Gesamptmonarchie - Doppelmonarchie

A dualizmus azonban nem előzmény nélküli államszervezeti konstrukció. Kiindulópontja az a Thomas Winkelbauer által megfogalmazott összetett monarchia, amely „rendi államok monarchikus úniói alkotta monarchikus unióként”, egyben „különböző tartományokból összeálló államok összetett államaként” kapcsolta egybe a Habsburg-főhatalom alatt álló történeti országokat8. Nem egységes állam – még kevésbé nemzetállam9 –, hanem az uralkodó személyében összekapcsolódó, eltérő közjogi státuszú államok és tartományok rendszere. A Magyar Királyság helyzete e tekintetben különleges: a Habsburg Monarchia része, de nem az örökös tartományok egyike; saját koronával, alkotmánnyal és közjogi jogcímmel bíró királyság.

Ebből fejlődött ki – a rendi különállások és a dinasztikus centralizáció egyidejű érvényesülésével – a Máthé által differenciált föderalizmusnak nevezett sajátos közép-európai modellje. Föderalizmus, de nem azonos státuszú tagállamok szövetsége; differenciált, mert az egyes országok uralkodóhoz való viszonya, alkotmányos jogállása és belső szuverenitásának terjedelme különbözött. Egységes dinasztikus főhatalom – különböző közjogi státuszok10. A centralizáció és a történeti autonómiák fenntartása így nem egymást kizáró, hanem párhuzamos államfejlődési tendenciák.

A 19. század közjogi kérdése már e differenciáltság alkotmányos rendezése. Az egységes Gesamtmonarchie és a magyar állami különállás konfliktusából 1867-ben nem egyik vagy másik kizárólagossága, hanem új államjogi minőség született: a dualizmus. A Gesamtmonarchie helyébe a Doppelmonarchie lépett – két alkotmányos állam, egy uralkodó és meghatározott közös ügyek. A differenciált föderalizmus soktagú történeti szerkezete ezzel kétpólusúvá vált; a dinasztikus államközösség pedig alkotmányosan rendezett dualista államkapcsolattá.

A kiegyezés e konstrukciót egyúttal a 19. századi alkotmányosság keretei közé helyezte. A Doppelmonarchie két oldalán eltérő úton, de ugyanazon európai fejlődési irányban bontakozott ki a Rechtsstaat: Ausztriában a kartális alkotmányosság intézményeivel, Magyarországon a történeti alkotmány jogfolytonosságára építve. Gesamtmonarchie – differenciált föderalizmus – dualizmus; dinasztikus egység – történeti államiság – alkotmányos jogállam. Ebben a fejlődési ívben ragadható meg a Duna menti Monarchia11 közjogi különlegessége.

  1. Eckhart Ferenc: A szentkorona-eszme története. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 1941, 254. o. ↩︎
  2. Deák az Adalék a magyar közjoghoz c. művében Wenzel Lustkandl álláspontjával szemben a történeti alkotmány jogfolytonosságából vezette le Magyarország közjogi különállását. A Pragmatica Sanctio szerinte az együttbirtoklást és a közös védelem kötelezettségét, nem pedig Magyarország osztrák államtestbe olvadását alapozta meg. E történeti-jogi érvelés vált a kiegyezés dogmatikai alapjává: a fennálló magyar államiság összeegyeztetése a közös ügyek rendszerével. ↩︎
  3. A Rechtsstaat 19. századi fogalma mindenekelőtt az államhatalom joghoz kötöttségét, a bírói függetlenséget, az alapjogok biztosítását és a közigazgatás jogi kontrollját jelentette. E fejlődés a Monarchia osztrák felében az 1867. évi decemberi alkotmánnyal nyert intézményes formát: alapjogi katalógus, független bíráskodás, Reichsgericht, majd 1876-tól Verwaltungsgerichtshof (közigazgatási bíróság) korlátozta az államhatalom önkényes gyakorlását. Magyarországon ugyanezen jogállami követelmények eltérő, a történeti alkotmányra és a jogfolytonosságra épülő közjogi fejlődés keretében érvényesültek. ↩︎
  4. A Pragmatica Sanctio a Habsburg-ház öröklési rendjének elfogadása mellett az uralkodó személyén keresztül összekapcsolt országok és tartományok feloszthatatlan és elválaszthatatlan együttbirtoklását rögzítette; ebből vezette le Deák a közös biztonság és védelem kötelezettségét. Az 1790. évi X. törvénycikk ezzel párhuzamosan Magyarország közjogi különállását deklarálta: az ország más országnak vagy népnek nincs alávetve (nulli alteri regno, aut populo obnoxium), hanem saját állami léttel és alkotmánnyal rendelkezik (propriam habens consistentiam et constitutionem), és saját törvényei szerint kormányzandó. Máthé szerint az 1848 előtti közjogi garanciák és az áprilisi törvények közötti „egyetlen dogmatikailag megalapozott kapcsolatot” a Pragmatica Sanctio jelentette; erre épült a deáki kiegyezési konstrukció is.
    Vö. Máthé Gábor: Közép-Európa újkori születése. A magyar közjog elemi forrásai 16–20. század. Budapest, Gondolat Kiadó, 2021, 40–43., különösen 40–42.; továbbá 62–64. o. ↩︎
  5. Vö. Máthé: i.m. 56., 64–66. o.
    Máthé értelmezésében a kiegyezési tárgyalások előfeltétele Magyarország „független és önálló állami létének jogfolytonosság alapján való elismerése” volt; a deáki konstrukció tehát nem új közjogi státusz megteremtéséből, hanem a fennálló történeti alkotmányos jogállás elismeréséből indult ki. ↩︎
  6. Máthé Deák nyomán a Habsburg Birodalom és a Magyar Királyság 1527–1867 közötti közjogi kapcsolatának fejlődését három egymásba kapcsolódó „szilárdsági próbával” írja le. Az első I. Ferdinánd magyar királlyá koronázása, egyben a birodalmi kapcsolat tényleges kialakulása; a második a Pragmatica Sanctio, amely az együttbirtoklás mellett Magyarország közjogi és belkormányzati önállóságát is biztosította; a harmadik pedig az 1861–1865. évi országgyűlési folyamat, amely az elválaszthatatlan és feloszthatatlan birtoklás, valamint a közös védelem tételeiből kiindulva megteremtette a kiegyezés lehetőségét.
    MÁTHÉ i.m. 19–20. ↩︎
  7. MÁTHÉ, i.m. 61. ↩︎
  8. Az összetett monarchia (composite monarchy) fogalma a kora újkori dinasztikus állam sajátos szerkezetét jelöli: nem egyetlen, homogén államterületet és egységes közjogi rendet, hanem ugyanazon uralkodó főhatalma alatt egyesített, történetileg kialakult királyságok, országok és tartományok együttesét. Az alkotórészek saját rendi intézményeiket, jogrendjüket és eltérő mértékű belső önállóságukat megtarthatták; egységüket mindenekelőtt a dinasztia és a közös uralkodó teremtette meg. E fogalom nem azonos a később taglalt differenciált föderalizmussal: míg előbbi elsősorban a dinasztikus állam történeti összetettségét írja le, utóbbi már az összállamon belüli, alkotmányjogilag eltérő státuszok és hatáskörök egyidejű fennállását ragadja meg. Máthé ennek megfelelően az 1526 után kialakuló Habsburg-államot Winkelbauer nyomán összetett monarchiaként, a 19. századi Gesamtmonarchie korai alkotmányos szerkezetét pedig „differenciált föderalizmussal” jellemzi.
    Vö. Máthé Gábor: i.m. 10. ↩︎
  9. A 19. század a nemzetállamok kialakulásának nagy korszaka, az Osztrák–Magyar Monarchia közjogi konstrukciója azonban nehezen illeszthető e fejlődési sémába. Az államelmélet klasszikus különbségtétele szerint ugyanis elválasztható egymástól a kultúrnemzet és a politikai nemzet fogalma. Előbbi a nemzeti közösséget elsősorban a közös nyelv, kultúra, történeti emlékezet és származástudat alapján ragadja meg (lsd. mai Magyarország); utóbbi ezzel szemben az államhoz tartozást, a közös politikai-jogi keretet és az állampolgári közösséget helyezi előtérbe. A Monarchia éppen azért különleges, mert állami egységét nem lehetett egyetlen kulturálisan és nyelvileg homogén nemzetre alapítani: németek, magyarok, csehek, lengyelek, horvátok, románok, szlovákok és más népek éltek ugyanazon államkapcsolat keretei között. Máthé ezért fogalmaz úgy, hogy közjogi képlete „nem a népnemzet, hanem a népek–politikai nemzet kategóriát releválja”: az államterület válik elsődlegessé, amelynek különböző népei a politikai közösség részévé válnak. A nacionalizmus kezdetben nem volt meghatározó tényező. Ebben pedig meglepően modern probléma rejlik. Az Európai Unió integrációja ugyanis más történeti és közjogi alapokon, de hasonló alapkérdéssel szembesül: létrejöhet-e tartós politikai közösség közös kulturális nemzet nélkül? Másként fogalmazva: szükséges-e az állami-politikai egységhez kulturális homogenitás, vagy különböző történeti nemzetek közös intézményei, joga és politikai tagsága önmagában is képes lehet egy tágabb politikai közösség alapjává válni? ↩︎
  10. A differenciált föderalizmus a Habsburg Monarchia azon államszervezeti sajátosságát jelöli, amelyben az összállami egység nem járt az egyes országok és tartományok közjogi helyzetének egységesítésével. A történetileg kialakult területi egységek – így különösen Magyarország, Csehország, Lombardia és Velence – eltérő alkotmányos státusszal és különböző mértékű önállósággal kapcsolódtak a Gesamtmonarchie szerkezetéhez. A konstrukció ezért a klasszikus föderációtól is különbözött: nem egyenlő jogállású tagállamok előre meghatározott hatáskörmegosztására, hanem történetileg különböző közjogi jogcímek és autonómiák egyetlen dinasztikus főhatalom alatti együttélésére épült. Máthé szerint e tartományok szerinti differenciálódás kapcsolódott össze a Vormärz korai konstitucionalizmusával, majd az 1860–1861-ben újjáéledő differenciált föderalizmusból a kiegyezéssel dualizmus alakult ki. ↩︎
  11. A „Duna menti Monarchia” megjelölés nem tévesztendő össze Kossuth Lajos 1862-ben nyilvánosságra hozott Duna-konföderációs tervével. Előbbi a Habsburg-dinasztia alatt történetileg kialakult közép-európai államkomplexum, majd az Osztrák–Magyar Monarchia megjelölése; Kossuth ezzel szemben a Habsburg-hatalomtól független dunai államok konföderatív együttműködését képzelte el. A két konstrukció tehát ugyanazon közép-európai térség politikai rendezésére adott, de alapvetően eltérő közjogi választ. ↩︎