Bevezetés: A történeti alkotmányról röviden
Magyarország Alaptörvénye egy különös értelmezési szabályt tartalmaz. Miközben maga látszatra egyetlen dokumentumba foglalt, kartális alkotmány, saját rendelkezéseinek értelmezéséhez visszanyúl egy olyan alkotmányhoz, amelyet soha senki nem foglalt egységes szövegbe. Az R) cikk (3) bekezdése szerint ugyanis az Alaptörvényt „a benne foglalt Nemzeti hitvallással és történeti alkotmányunk vívmányaival összhangban kell értelmezni”.
Ez a megoldás nemzetközi összehasonlításban is különleges, bár önmagában az egyáltalán nem szokatlan, hogy egy ország alkotmánya nem fér bele egyetlen dokumentumba. Svédország alkotmányos rendje például több különálló alaptörvényre épül, Franciaországban pedig az Alkotmánytanács gyakorlata nyomán az 1958-as alkotmány szövegén túl más dokumentumok – így az 1789-es Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata – is az úgynevezett alkotmányossági blokk részévé váltak. Az Egyesült Királyságnak pedig ma sincs a magyar Alaptörvényhez hasonló, egyetlen dokumentumba foglalt alkotmánya. A magyar konstrukció érdekessége másban rejlik: nálunk létezik egy egységes, kartális Alaptörvény, amely saját maga utasítja az értelmezőjét arra, hogy a szövegén kívülre tekintsen, és a történeti alkotmány vívmányait is bevonja az értelmezésbe.
Az Alaptörvényt tehát a történeti alkotmányunk vívmányaival összhangban kell alkalmazni, mondja az Alaptörvény. Arról nincsenek pontos kutatási adatok, hogy a magyar lakosság mekkora része hallott egyáltalán a történeti alkotmányról vagy a hozzá szorosan kapcsolódó Szent Korona-tanról. Aligha meglepő: a szocialista állam- és jogfelfogás a korábbi magyar közjogi hagyomány jelentős részével szakított, így azok a fogalmak, amelyek egykor a magyar alkotmányos gondolkodás alapvető kategóriái közé tartoztak, néhány évtized alatt jórészt kikoptak a közgondolkodásból1. Manapság jobbára a jogi egyetemek alkotmányjogi, illetve állam-és jogtörténeti előadásain találkozhatunk vele, időszakonként pedig a mindennapi politikában is megjelenik szellemes felszólalók, interjúalanyok szájából2. Éppen ezért érdemes néhány mondatban összefoglalni a fogalom mögötti jelentéstartalmat.
A történeti alkotmány sajátossága, hogy nem egyetlen időpontban, tudatos alkotmányozás eredményeként jön létre. Szabályai hosszabb történeti fejlődés során, egymásra épülve alakulnak ki, ezért az alkotmány tartalmát sem egyetlen, egységes dokumentumban találjuk meg. Törvények, szokásjogi szabályok, közjogi intézmények és az ezekhez kapcsolódó alkotmányos elvek együttesen alkotják3.
A modern, írott alkotmányok a 18. század végétől, az amerikai (1787) és a francia (1791) alkotmányok megjelenésével kezdtek elterjedni Európában, majd a 19–20. század folyamán váltak általánossá. Bármennyire is meglepő, Magyarország 1949. évi XX. törvényig (a Magyar Népköztársaság Alkotmányáról) ilyen történeti alkotmánnyal rendelkezett. Nem létezett tehát egy, a mai Alaptörvényhez hasonló ünnepélyes dokumentum, amelyben az állam alkotmányos berendezkedésének valamennyi alapvető szabályát egységes rendszerben rögzítették volna. A magyar alkotmány évszázadok alatt formálódott: újabb szabályai nem feltétlenül váltották fel a korábbiakat, hanem azokhoz kapcsolódva alakították tovább a közjogi rendszert.
Láthatjuk tehát, hogy az alkotmányos szabályok egyetlen, kiemelt kartális alkotmányszövegben is összefoglalhatók, de történeti fejlődés eredményeként, különböző írott és íratlan jogforrásokból is felépülhetnek. Mégis van különbség a kettő között, amelyet Horváth Attila alkotmánybíró és jogtörténész professzor előadásán egy szemléletes példával mutatott be. A történeti alkotmány egy filmtekercs sok-sok kisebb képkockával, amelyek egymás mellé állítva, egymásból építkezve egy folytonos történetet mesélnek el. Egyik nemzedék átveszi az előzőtől azokat a törvényeket, szokásokat, intézményeket és közjogi elveket, amelyeket maga is kötelezőnek ismer el; egyeseket megőriz, másokat továbbfejleszt, megint másokat idővel elhagy, majd az így formálódó rendet adja tovább a következő nemzedéknek. Éppen az a különleges benne, hogy alkotmányos szabályainak tekintélyét nem egyetlen ünnepélyes alkotmánylevél adja. Azért maradnak az alkotmány részei, mert az egymást követő nemzedékek újra és újra annak fogadják el őket. Legitimitásuk így nem egyetlen alkotmányozó pillanatból, hanem a folytonosságból épül fel: minden nemzedék örököse, egyúttal alakítója is ugyanannak az alkotmányos rendnek4. Ezzel szemben az írott alkotmányt tekinthetjük ebből a filmből egy kivágott képkockának, egy pillanatfelvételnek, amely egy adott történelmi időpontban létező alkotmányozó akaratot rögzít. Megszületése mögött állhat forradalom, rendszerváltás, egy új állam létrejötte vagy egyszerűen egy politikai közösség elhatározása arról, hogy állami berendezkedésének alapjait egyetlen dokumentumban foglalja össze.
A történeti alkotmány rendszerében a közhatalom nem azonos az alkotmányozó hatalommal
A történeti alkotmány talán legérdekesebb sajátossága éppen az, ami első pillantásra a gyengeségének tűnhet: hogy jelentős része nem egy központi alkotmányozó akarat parancsaként született meg. A szabályok egy része azért vált a közjogi rend részévé, mert hosszú időn keresztül annak tekintették, alkalmazták és továbbörökítették. Mai fogalmainkkal ezt akár a történeti alkotmány sajátos demokratikus vonásának is nevezhetnénk – természetesen nem abban az értelemben, hogy a rendi Magyarország modern demokrácia lett volna, hanem abban, hogy az alkotmányos rend legitimitása nem kizárólag felülről, az államhatalom akaratából származott. Vegyük a Himnusz példáját. Kölcsey 1823-ban írt szövegét Erkel Ferenc 1844-ben zenésítette meg, majd ugyanebben az évben be is mutatták a Nemzeti Színházban5. Innentől kezdve folyamatosan, a közösségi használat révén vált nemzeti jelképpé, egyetlen törvény, uralkodói vagy kormányzati aktus sem rendelte el, hogy Magyarország himnusza Kölcsey szövegéből és Erkel zenéjéből áll – ezt először több, mint százötven évvel később, 1989. október 23-tól rögzítették6. Ha tehát 1989 előtt egy Budapesten járó külföldi azt kérdezte volna, melyik törvény mondja ki, hogy ez Magyarország hivatalos himnusza, nem tudtunk volna ilyen jogszabályt mutatni neki. A Himnusz közjogi státusza nem egy állami aktusból, hanem a tartós közösségi és állami gyakorlatból alakult ki. A közjogi gyakorlat maga is képes volt normát teremteni. Ha egy szabályt az egymást követő nemzedékek magukra nézve kötelezőnek ismertek el, alkalmaztak, alakítottak és továbbadtak, annak tekintélyét éppen ez a folytonos elfogadottság erősítette meg. Nem azért kellett követni, mert egy alkotmányozó egy adott napon alkotmányba írta; azért vált az alkotmány részévé, mert a politikai közösség hosszú időn keresztül annak tekintette.
1949: a történeti jogfolytonosság megszakadása, szocializmus, írott alkotmány, köztársasági államforma, a múlt eltörlése
Különös történelmi irónia, hogy Magyarországon a kartális alkotmányozás nem a szabadság, hanem a diktatúra kísérőjelenségeként jelent meg. Miközben Nyugat-Európában az írott alkotmányok története jellemzően a polgári átalakulással, a népszuverenitással és az államhatalom jogi korlátozásával kapcsolódott össze, Magyarország több évszázados történeti alkotmányának az 1949. évi XX. törvény vetett véget. Az ország első egységes, írott alkotmánya a Magyar Népköztársaság szovjet mintára készült alkotmánya lett7.
A változás jelentősége azonban nem csak abban állt, hogy az íratlan alkotmány helyére írott került. Az új rendszernek a múlttal kellett szakítania. Saját legitimációját ugyanis nem a korábbi magyar állam és annak közjogi hagyománya folytatásából merítette, hanem egy gyökeresen új társadalmi és politikai rend létrehozásának igényéből. A történeti alkotmány ebből a szempontból különösen kényelmetlen örökség volt: létezésének lényege éppen a folytonosság, vagyis az, hogy az egyik nemzedék nem tiszta lappal kezdi az állam történetét, hanem átvesz egy nála régebbi közjogi rendet, amelyet alakíthat, de amelynek maga is örököse. A kommunista állam ezzel szemben nem örököse kívánt lenni a régi rendnek, hanem annak meghaladója.
A szakítás ráadásul messze túlterjedt az alkotmányjogon. A történeti magyar állam keresztény hagyománya ugyanúgy idegen volt az új rendszer hivatalos ideológiájától, mint a monarchikus közjogi örökség. Az egyházak társadalmi szerepének visszaszorítása, az egyházi iskolák államosítása és a vallás közéleti jelentőségének korlátozása ugyanannak a nagyobb történelmi átalakításnak volt a része: az új állam saját identitását már nem a Szent István-i államalapítás8 keresztény és történeti hagyományának folytatásaként határozta meg.
Szinte jelképszerű a Szent Korona sorsa is. A magyar államiság egyik legfontosabb történeti szimbóluma a második világháború végén elhagyta az országot, majd amerikai őrizetbe került, és csak 1978-ban tért vissza Magyarországra9. Ezt követően a Magyar Nemzeti Múzeumban őrizték, majd 2000. évi I. tv. értelmében helyezték át az Országházba. A Szent Korona ugyanakkor nem egyszerűen uralkodói jelvény volt: köré hosszú történeti fejlődés során a magyar közjogi gondolkodás sajátos fogalomrendszere épült, amely a koronát idővel az államhatalom és az ország politikai egységének szimbólumává emelte10. Így különösen beszédes, hogy a történeti alkotmány megszakadásával a Szent Korona közjogi jelentősége is hosszú időre háttérbe szorult.
Ebben a folyamatban Magyarország nem állt egyedül. A második világháború után szovjet befolyás alá került kelet-európai államokban az új politikai rendszerek létrehozását rendszerint a korábbi állami, társadalmi és alkotmányos hagyományokkal való erőteljes szakítás kísérte. A monarchikus, polgári vagy két világháború közötti állami múlt nem olyan örökségként jelent meg, amelyből az új rendszer saját legitimitását levezette, hanem olyan politikai és társadalmi rendként, amelynek meghaladására maga a szocialista állam építette történelmi küldetését. A történeti alkotmány logikája a múlt felhalmozására épült; a kommunista alkotmányozásé a múlttal való szakításra.
Ebben rejlik a történet egyik érdekes paradoxona. Nyugat- és Kelet-Európa 1945 után politikailag egymással ellentétes irányba indult el, alkotmányos formáikat tekintve azonban 1989-re mégis hasonló pontra érkeztek: a kartális alkotmány, a népszuverenitás, állam és az egyház világnézeti semlegességének és a szekuralizációnak a különböző formái és – számos államban – a köztársasági államforma vált meghatározóvá. A különbség az odavezető útban volt. Nyugat-Európában ezek az intézmények jellemzően a demokratikus alkotmányfejlődés részeként szilárdultak meg; Magyarországon és Kelet-Európa jelentős részén a régi rend felszámolásához jóval radikálisabb eszközöket alkalmazott a kommunista hatalom. Nem egyszerűen új intézményeket kellett létrehozni: a korábbi intézményeket, társadalmi struktúrákat, vallási és közjogi hagyományokat is ki kellett szorítani ahhoz, hogy az új rendszer saját kezdőpontot teremthessen magának.
Így 1989 különös helyzetben találta Magyarországot. A diktatúrát kellett felszámolni, de az alkotmányos forma tekintetében már nem kellett visszatérni 1949 elé. Magyarország rendelkezett írott alkotmánnyal, köztársasági hagyománnyal, és a jogrendszer évtizedek óta a kartális alkotmány elsődlegességéhez igazodott. A rendszerváltozás ezért nem a történeti alkotmány helyreállításával, hanem az 1949. évi XX. törvény szinte teljes átírásával ment végbe. Bizonyos értelemben tehát ugyanoda érkeztünk, ahová a nyugat-európai alkotmányfejlődés is – csak egészen más úton.
1989 politikailag megtagadta 1949-et, alkotmánytörténetileg azonban nem tért vissza oda, ahol Magyarország 1949 előtt állt. A történeti alkotmány, a Szent Korona közjogi jelentése és a korábbi állami kontinuitás kérdése nem került vissza a magyar alkotmány középpontjába. Éppen ezért válik majd különösen jelentőssé, hogy 2011-ben az Alaptörvény – több mint hat évtizeddel a történeti alkotmány megszakítása után – ismét kifejezetten „történeti alkotmányunk vívmányaira” hivatkozott.
2011 után: mit értünk a történeti alkotmány vívmányai alatt?
Az Alaptörvény R) cikk (3) bekezdése nem egyszerűen a történeti alkotmányra, hanem annak „vívmányaira” hivatkozik. Ez a szó kulcsfontosságú, mert azt jelenti: a múltból nem minden válik a jelen alkotmányának részévé. A rendi kiváltságok, a nemesi előjogok vagy a korlátozott választójog ugyanúgy részei a magyar alkotmánytörténetnek, mint a parlamentarizmus, a bírói függetlenség vagy a vallásszabadság. A „vívmány” tehát eleve válogatás.
Érdemes azonban egy pillanatra visszatérni magához a 2011-es alkotmányozáshoz, mert a ma ismert megoldás korántsem volt magától értetődő. Az alkotmányozási vitában ugyanis nem pusztán az volt a kérdés, hogy történjen-e utalás a történeti alkotmányra, hanem az is felmerült, hogy annak jóval erősebb közjogi szerepet kellene biztosítani. A Jobbik képviselői a történeti alkotmány teljesebb helyreállítása mellett érveltek, Lázár János pedig 2011. március 28-án olyan módosító javaslatot nyújtott be, amely az Alkotmánybíróság értelmezési hatáskörét a történeti alkotmány egészére kiterjesztette volna. A szakirodalomban ehhez kapcsolódó „magalkotmány”-koncepció szerint az alkotmányt nem kizárólag egyetlen kartális dokumentum jelentette volna: annak részét képezhette volna az alaptörvény, a történeti alkotmány és a sarkalatos törvények együttese is. A végül elfogadott Alaptörvény ennél óvatosabb, köztes megoldást választott. Nem állította helyre a történeti alkotmány egészét, de nem is zárta azt egyszerűen a jogtörténet világába: az R) cikk (3) bekezdésén keresztül annak „vívmányait” az Alaptörvény értelmezésének részévé tette. A „vívmány” szó tehát egyben szelekciót is jelent: nem minden történeti szabály él tovább alkotmányjogi mérceként, hanem csak azok az elemek, amelyeket a jelenlegi alkotmányos rendszer erre alkalmasnak ismer el11.
Csakhogy rögtön felmerül a kérdés: ki válogat, és milyen szempont alapján? A probléma már ott kezdődik, hogy maga a történeti alkotmány sem egy lezárt jogszabálygyűjtemény. Nincs olyan hivatalos lista, amely megmondaná, pontosan mely törvények, szokások és közjogi elvek tartoztak hozzá. Erre rakódik rá egy második bizonytalanság: ha sikerül is meghatározni, mi volt a történeti alkotmány része, abból még nem következik, hogy az ma is alkalmazható.
A vívmány fogalma ezért tulajdonképpen három egymásra épülő szűrő kérdésre bontható. Először azt kell eldönteni, mi tartozott a történeti alkotmányhoz; utána azt, hogy ezek közül mi tekinthető valódi alkotmányos értéknek; végül azt, hogy ez összeegyeztethető-e a mai Alaptörvénnyel és a modern alkotmányossággal. A Szent Korona-tan történeti szuverenitás felfogása például fontos része a magyar közjogi hagyománynak, de nem alkalmazható változatlanul egy olyan 21. századi rendszerben rendszerben, amely a közhatalom forrását a népszuverenitásból vezeti le. A Szent Korona-tan történeti szuverenitásfelfogása például nem ültethető át változatlanul a mai közjogba, hiszen az Alaptörvény a közhatalom forrását a néphez kapcsolja. Jól látszik tehát, hogy a történeti jelentőség önmagában még nem tesz valamely közjogi elvet alkalmazható vívmánnyá.
Az Alaptörvény a válogatást nem végezte el előre. Nem sorolja fel a vívmányokat, ezért tartalmukat nagyrészt az Alkotmánybíróság bontja ki12. Ez elsőre érdekes helyzetet teremt: egy kartális alkotmány alapján működő intézmény mondja meg, hogy az 1949 előtti történeti alkotmányból mi bír ma is alkotmányos jelentőséggel. A 22/2016. (XII. 5.) AB határozatban már nem egyszerűen egyetlen intézmény történeti gyökereit vizsgálta, hanem a történeti alkotmány vívmányait Magyarország alkotmányos önazonosságával kapcsolta össze. Az ügy az Európai Unióval közösen gyakorolt hatáskörök korlátairól szólt: arról, hogy van-e az állami szuverenitásnak és a magyar alkotmányos identitásnak olyan magja, amelyet az uniós integráció keretében sem lehet korlátlanul feladni. A határozat azért különösen érdekes, mert az Alkotmánybíróság ekkor már konkrét történelmi példákat is felsorolt13. Az Aranybullához a szabadságjogokat és a hatalomkorlátozást, a Tripartitumhoz a közjogi autonómiák tiszteletét, a tordai törvényekhez a vallásszabadságot, a Pragmatica Sanctióhoz a törvényes hatalomgyakorlást, az 1848-as áprilisi törvényekhez pedig a parlamentarizmust és a jogegyenlőséget kapcsolta. A kiegyezés korszakának közjogi fejlődéséből többek között a hatalommegosztást és a bírói hatalom elismerését emelte ki. Ezeket az Alkotmánybíróság olyan történeti vívmányokként értelmezte, amelyeken a jelenlegi Alaptörvény és a magyar jogrendszer is nyugszik.
Ez jól mutatja, hogy valamely történeti törvény nem teljes tartalmával válik a mai alkotmányos rend részévé: az Alkotmánybíróság annak történeti fejlődéséből olyan alkotmányos elveket azonosít vívmányként, amelyek a jelenlegi Alaptörvény értelmezésében is jelentőséggel bírhatnak. Így válik a történeti alkotmány a jelenlegi alkotmányos elvek történeti eredetének egyik forrásává14.
Az Alaptörvény tehát nem állította helyre az 1949 előtti történeti alkotmányt. Inkább ablakot nyitott rá. A jelenlegi alkotmány továbbra is kartális, de saját értelmezésébe visszaengedi a magyar közjog történeti tapasztalatának bizonyos elemeit. Talán ezért pontosabb úgy fogalmazni: Magyarországnak ma kartális Alaptörvénye van, de alkotmányos rendje nem zárható teljesen e dokumentum szövegébe, hiszen maga az Alaptörvény utasítja az értelmezőt arra, hogy a történeti alkotmány vívmányait is bevonja az alkotmányértelmezésbe. A vita pedig éppen ott kezdődik, ahol az Alaptörvény szövege véget ér: annak eldöntésénél, hogy ebből a múltból mi számít valóban vívmánynak.
Összegzés: a történeti alkotmány jelentősége, tanulságai
- A történeti alkotmány működésének logikájában felfedezhető egy sajátosan demokratikus vonás. Nem azért, mintha a történeti Magyarország demokratikusabb lett volna a mai államnál, hanem azért, mert az alkotmány alakítása nem sűríthető egyetlen alkotmányozó pillanatba és egyetlen politikai többség akaratába. A törvényhozás mellett a bírói gyakorlat, a szokásjog, az önkormányzatiság és maga a politikai közösség tartós gyakorlata is részt vehet az alkotmányos rend formálásában. Egy ilyen szabály fennmaradásához nem elegendő egyszer megszerezni az elfogadásához szükséges többséget: egymást követő nemzedékeknek kell azt elfogadniuk, alkalmazniuk és továbbadniuk. Ebben a sajátos értelemben a történeti alkotmány legitimitása szélesebb időbeli és társadalmi konszenzusra támaszkodhat, mint egyetlen alkotmányozó aktus.
- A magyar Alaptörvény nem sajátítja ki magának az „alkotmány” fogalmát. Magyarországnak van egy írott Alaptörvénye, de az R) cikk (3) bekezdése maga nyitja meg az alkotmányértelmezést egy, a saját szövegén kívül létező történeti dimenzió felé. Ezért a magyar alkotmány fogalma ma tágabb és bizonyos értelemben „misztikusabb”, mint pusztán az Alaptörvény szövege: az írott Alaptörvény és a történeti alkotmány vívmányai nem két egymás mellett álló alkotmányt alkotnak, hanem egyetlen alkotmányos rend két különböző rétegét15.
- A történeti alkotmány nem azonos a történeti alkotmány vívmányaival. A magyar közjog múltjában rengeteg olyan intézmény létezett, amely ma elfogadhatatlan lenne. A történeti jelleg önmagában tehát nem ad mai alkotmányos tekintélyt. A „vívmány” szó szelekciót jelent: a múltból csak azok az elvek léphetnek be a jelen alkotmányértelmezésébe, amelyek a mai alkotmányos renddel is összeegyeztethetők.
- A kartális alkotmányt jellemzően a közhatalom alkotja meg; a történeti alkotmány kialakításában viszont maga a politikai közösség is részt vesz: törvényhozáson, bírói gyakorlaton, szokásjogon, önkormányzatiságon és generációkon átívelő közjogi gyakorlatokon keresztül.
Mihalik András
2026. 08. 13.
Hivatkozások
- A második világháború utáni alkotmányos törésről és a történeti alkotmány kontinuitásának problémájáról lásd Hörcher Ferenc – Lorman Thomas – Pócza Kálmán (szerk.): A magyar történeti alkotmány. Korszakok és kihívások. Budapest, Ludovika Egyetemi Kiadó, 2023, különösen „Az alkotmányos hagyományok kontinuitása és megszakadása a II. világháború után” című fejezetet. Az 1949. évi XX. törvény nem csupán Magyarország első átfogó kartális alkotmánya volt, hanem az 1936-os szovjet alkotmány mintáját követő új alkotmányos berendezkedés alapja is ↩︎
- Legutóbb 2026. július 27-én Schiffer András beszélt erről az Országgyűlés Igazságügyi Bizottságának alkotmánybíró-jelölti meghallgatásán, ahol a történeti alkotmányt – saját szóhasználatával – „láthatatlan alkotmányként” írta le. ↩︎
- A történeti alkotmány forrásainak, illetve alkotóelemeinek körét a szakirodalom eltérő szélességben határozza meg. A klasszikusabb jogtörténeti megközelítés elsősorban az írott törvények és az alkotmányi szokásjog kettősségéből indul ki, míg tágabb értelmezések az alkotmányos gyakorlatot, a közjogi intézmények működését és az ezekből kialakuló konvenciókat is az alkotmányos rend részének tekintik. Lásd Zétényi Zsolt (szerk.): A történeti alkotmány. Magyarország ősi alkotmánya. Magyarországért Kulturális Egyesület, 2010., 174–186. o.; Rixer Ádám: A történeti alkotmány lehetséges jelentéstartalmai. Jogelméleti Szemle, 2011/3. ↩︎
- Lásd Hörcher–Lorman–Pócza (szerk.): i. m., különösen az ősi alkotmány 1790 körüli kialakulásáról szóló fejezeteket. ↩︎
- Országos Széchényi Könyvtár: Himnusz – A Hymnustól a Himnuszig, avagy egy legitimáció története. Erkel Ferenc digitális archívum. ↩︎
- 1949. évi XX. törvény 75. §: „A Magyar Köztársaság himnusza Kölcsey Ferenc Himnusz című költeménye Erkel Ferenc zenéjével.” A rendelkezést az Alkotmány módosításáról szóló 1989. évi XXXI. törvény 36. §-a iktatta az Alkotmányba; a módosító törvényt 1989. október 23-án hirdették ki. ↩︎
- Az alkotmány előkészítésekor a szovjet eredetet nem is igyekeztek különösebben leplezni. Rákosi Mátyás az alkotmánytervezet országgyűlési benyújtásakor nyíltan a „Sztálini Alkotmányt” nevezte meg mintaként. Az 1949-es alkotmány az 1936-os szovjet alkotmány szerkezetét és számos alapvető megoldását követte; természetesen a Szovjetunió föderális berendezkedésére vonatkozó rendelkezések magyar megfelelő nélkül maradtak. Lásd Rákosi Mátyás: A dolgozó nép alkotmánya, országgyűlési beszéd, 1949. augusztus 17.
Az új alkotmány még eredetét sem kívánta függetleníteni a Szovjetuniótól: preambuluma már első mondatában a „nagy Szovjetunió” szerepéből indította el Magyarország új alkotmányos történetét.
↩︎ - Beszédes, hogy az 1949. évi alkotmányt éppen augusztus 20-án hirdették ki. Vagyis a történeti magyar államiság egyik legfontosabb, Szent Istvánhoz kötődő ünnepnapján lépett életbe az a szovjet mintájú kartális alkotmány, amely éppen a korábbi alkotmányos renddel való szakítást testesítette meg. ↩︎
- Lsd. Glant Tibor: A Szent Korona amerikai kalandja, 1945–1978. Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 1997. ↩︎
- Hörcher Ferenc: i.m. 24. o. ↩︎
- Gera Anna: Történeti alkotmányunk vívmányai az Alaptörvény speciális alkotmányos rendszerében, MTA Law Working Papers, 2021/6., 5–6. o. A szerző az alkotmányozási vita mellett hivatkozik Lázár János 2011. március 28-i módosító javaslatára, valamint a „magalkotmány” koncepciójával kapcsolatban Mezey Barna és Varga Zs. András munkáira. ↩︎
- Az Alkotmánybíróság már a 33/2012. (VII. 17.) AB határozatban saját feladataként határozta meg annak eldöntését, hogy mi tartozik a történeti alkotmány vívmányai közé: „Az Alkotmánybíróság kötelessége, hogy a történeti alkotmányból a történeti alkotmány vívmányait kiemelje.” Ennek során a testület szerint „a jogi intézménytörténet releváns forrásait” kell figyelembe venni. Lásd 33/2012. (VII. 17.) AB határozat, Indokolás [74]–[75]. Vö. Juhász Dorina: A történeti alkotmány vívmányai és a Nemzeti hitvallás az alkotmányjogi érvelésben gyakorlati szemszögből. Alkotmánybírósági Szemle, 2021/2., 25–33. o. ↩︎
- 22/2016. (XII. 5.) AB határozat, Indokolás [112]. ↩︎
- Varga Zs. András értelmezésében a történeti alkotmány vívmányai olyan alapelvek, értelmezési módszerek, korlátok vagy intézményi alapjellemzők lehetnek, amelyek korábban jogszabályban, szokásjogban vagy bírói gyakorlatban öltöttek testet, azonban önálló jogi kötelező erő nélkül irányadóak az Alaptörvény értelmezése során. Lásd Juhász Dorina: i.m. 25–33. o., ↩︎
- Lsd. Gera Anna: i.m. ↩︎